| Stereochrist: Dead River Blues A Mood volt az én
legkedvesebb hazai zenekarom, különösen az elsõ
lemezéért, a Vol. 1.-ért rajongtam, és sosem
voltam rest a koncertteljesítményétõl elalélni.
Jobb pillanataiban a Mood a maga belassult, keserédes muzsikájával
pont azon a színvonalon turbózta föl a Black Sabbath-tradíciót,
amelyen a kilencvenes évek nagyágyúi, a COC vagy
a Down mûvelték ezt Amerika déli államaiban.
A Stereochristban a Mood utolsó felállásának
háromötöde markolja a hangszereket, ilyeténképpen
a kötõdések aligha meglepõek, jóllehet
ennek a zenekarnak a szerzeményei többnyire jóval tempósabbak
és direktebbek is. Rossz szám nincs a lemezen, és
- ellentétben a Mood-albumokkal - a Dead River Blues igazán
klasszul is szól, zavaró csupán az lehet, ami a Bridge
To Solace-nál is: a tipikus panelek magas számú alkalmazása.
Hanem aztán úgy áll a dolog, hogy a csapat énekese,
Felföldi Péter fogja magát, térül-fordul,
majd a vállán cipelve viszi és eladja az egész
produkciót. Akár az üvöltéseit, akár
a kissé grunge-os dallamait nézem, az õ teljesítménye
varázsolja a Stereochristot igazán nekem valóvá.
(Arctic Music Group, 2003)
|
||
_______________________________________________ |