STEREOCHRIST: DEAD RIVER BLUES
Arctic Music Group/Firebox

Tíz percig küzdöttem, hogy kivarázsoljam a promótasakból a cédét - sikerült alulméretezni kissé a tokot - e rövid birkózás után mertem remélni, hogy tetszeni fog a zene, és jó ideig nem kell visszaraknom a szadista tasakba a kis ezüst korongot. Nem kellett. De azért keresek neki valami más borítást, ne karcoljam meg véletlenül sem, mert a karcokra allergiás vagyok.
Örülök, hogy sikerült kinti kiadót találniuk, mely kiadó ráadásul a promóciót szépen támogatja, sot, már egy finnországi mini-turnét is szerveztek a srácoknak. Ígéretes kezdet.
Ígéretesen indul a cd is, böhöm nagy riff bír lenni a Smack The Sunban. Felföldi Peti rekedten, érzelmesen üvölt, hmm... nem rossz. A második dal (Holosonic) már doomosabb, borultabb, a harmadikkal (Mind Ammo) visszametalkodnak, feelinges gitárszólóval ráadásul, finom kis headbangelos dal, tetszik itt is, ahogy Peti a rekedt ordítós-éneklésbol átmegy a tisztább hangokba. Amúgy mintha a sok-sok zenekar után itt kezdené megtalálni önmagát. Még van hova fejlodnie persze, de máris sokkal jobb dolgokat kihozott magából, mint bárhol máshol.
Az eddig demóról ismert dalok naná, hogy tetszenek, mondjuk a Hologram Manben most figyeltem csak meg, hogy itt is milyen feelinges a gitárszóló. A legjobban még mindig a hatos (Doomed) tetszik, ott is az a leállás, majd: dzsidzsidzsidzsi, szóló, jaj, ez nagyon metal! Ezután jön a meglepetés - legalábbis számomra - ilyen kellemes kis lazulós sztóndult akusztikus dologra nem számítottam, mint amilyen a Supersorrow, picit Planet Caravanos a hangulata, de inkább csak a dal elejének. Aztán megint egy zakatolós metal nótát hallunk (All Along The River), mondhatni jellegzetes Stereochristos refrénnel. Jól áll nekik ez a tempósabb megközelítés, úgy dzsi-dzsi ez, hogy azért benne van az az amerikai, sot, New Orleans-i feeling, tudjátok, a Down, a Brand New Sin és hasonló csapatok szellemisége.
Az utolsó dal (One Eyed Soul) kevésbé tetszik, vagyis csak a dobtéma egy része, de ez tényleg teljesen szubjektív. Meg hangos is ez a dobrész, túl kopogós is a pergo picit, aztán nem tudok elvonatkoztatni még. Pedig a vége (na jó, majdnem a vége, mert utána van megint szóló, ami megint tetszik) a dalnak nagyon ott van, az már borultabb, alattomos kis téma, na mégis kibékülök a dallal azt hiszem.
Hangzás. Az Acoustair Stúdióban vették fel a lemezt, a master HSB-s, Regi munkája. Nos, igen, akad gondom a hangzással, de csupán pici. Ehhez a zenéhez kicsit koszosabb, porébb gitársound illene, ez valahogy túl steril, kellene ide egy kis nyersesség. Fura módon az elozetes demó gitársoundja jobban tetszik, pedig azt nem egy csodastúdióban vették fel, sot. Meg hangosabban hallgatva a bogo eléggé búg, elnyomja a többi hangszert. Mondjuk ezt még lehet orvosolni valamelyest, le kell húzni a mély hangokból az erolködon. Azért ezek tényleg csak szorözések, azért ez még egy tökös metal lemez, ráadásul nagyon nem magyaros, ami még hozzáad az értékéhez. Terjedjenek csak el a világon szerteszét.
Valentin Szilvia
(Shock Magazin)

back / vissza