| 2004 július 17. Megkésve szólunk errõl a lemezrõl, és immáron szomorú apropója is van ennek a cd-ajánlónak, ugyanis az ezt az albumot készítõ felállás a legfrissebb hírek szerint együtt már nem lesz látható-hallható: Koltay Tamás dobos és Felföldi Péter énekes tíz nappal ezelõtt kilépett a Stereochrist-ból. Hogy mit hoz a jövõ az együttes, illetve a két távozó tag számára, azt kár volna boncolgatni, találgatni. Ami viszont kézzelfogható tény és jócskán fontos is annyira, hogy beszéljünk róla, az a Dead River Blues album, négy ember közös munkája, egyben egy remekül sikerült, játszi könnyedséggel világszínvonalú hazai lemezanyag a közelmúltból. Ez a tíz nóta az "egyszerû, de nagyszerû" legtökéletesebb megvalósulása a metalzenében, olyan muzsika tíz lenyomata, ami egyszerûségében nemhogy kerüli a klisés és kínos megoldásokat, hanem egyenesen elõnyt, szexepilt kovácsol a puritánságból. Húzósan gördülõ, kemény ritmusok, masszívan dörmögõ-gyomrozó bõgõfutamok, kicsontozott, dögösen dohogó, bólogatásra ingerlõ riffek és fülbetapadó harmóniamenetek, szólók építik fel a lemez javarészét. Mondhatni úgy, ahogyan azt az egyes posztokon teljesítõ muzsikusoktól (Koltay Tamás - dob, Megyesi Balázs - basszusgitár, Hegyi Kolos - gitár, gy. k. mindannyian ex-Mood) az õket ismerõk elvárhatták - egy kicsit több New Orleans-hatással, de hát ez sem állt olyan távol tõlük soha. Számomra - és a stoner illetve
doom mûfajok (mert hát ez a játék neve) õszinte
hívei számára - a recept már így is
étvágygerjesztõ, de a fõzet igazi savát-borsát
Felföldi Péter énekes dallamai adják. Az õ,
sikolyokra, üvöltésekre és izmos, illetve elvontabb,
grunge-os, de mindig jól dúdolható-együtténekelhetõ
dallamokra egyaránt képes hangjától válik
igazán eredeti, hangulatos, ízes lemez a Dead River Blues-ból.
Igazán frappáns, ahogy a fület gyönyörködtetõ
organikussággal egybefûzött, egymásból
következõ énekdallamok és a marós üvöltések
együtt lüktetnek a gitárjátékkal, vagy
éppen ellenpontozzák azokat, így teljesítve
ki az egyes dalokat, s varázsolva vérbeli nyári hangulatot
a hallgató otthonába. A júniustól augusztusig
tartó kánikulai idõszak szerintem elképzelhetetlen
mondjuk Down vagy C. O. C. lemezek nélkül, hát idén
aztán már lehet Stereochrist-tal
is tovább izzítani a levegõt! Lényegre törõ, sallangmentes dalokból üresjárat nélküli, tömör album születik - s hiába, hogy karakteres, jól megkülönböztethetõ, önállóságában erõs mind a tíz nóta, nagyon jól esik egyben hallgatni az egész felvételt. Valószínûleg mindenkinek megvan a személyes kedvence róla, de szinte biztos vagyok benne, hogy így vagy úgy az összes a szívéhez nõ minden egyes hallgatónak, annyira egységesen magas a színvonal. Szerencsére egyre több olyan lemezzel futok össze, amelyrõl nem nagyon tudok (akarok) kiemelgetni dalokat, mert akkor vagy végigelemzem az egész anyagot (az meg túl matek, mégiscsak szív-lélek zenékrõl van szó többnyire), vagy kihagyok valami fontosat. Nos, a Dead River Blues is ezek táborát hizlalja kilenc öles döngetéssel és egy merengve-mélázva nyújtózó csendes tétellel. Ez egy olyan album, amirõl nekem mindig az a kedvenc dalom, ami éppen szól, s ez még csak a stúdiófelvétel, nem is beszéltünk róla, milyenek is a koncertek! Illetve hát, milyenek voltak eddig. Nagy kár a Stereochrist ezen felállásáért, szenzációsan ütõs bandát alkottak így együtt. Jövõjüket, mint arra már igyekeztem jó szándékkal inteni mindenkit, inkább ne firtassuk, várjunk ki, s okuljunk. Annyit - de semmi többet! - azért én megjegyzek: pesszimista egyáltalán nem vagyok, hiszen a Mood kettéválásából is két remek banda született, miért ne lehetne most is így? A Dead River Blues pedig bárkinek bármikor hozzáférhetõ nyoma a Koltay - Megyesi - Hegyi - Felföldi kvartett gyümölcsözõ együttmûködésének. S nem csak hozzáférhetõ, de melegen ajánlott is.
|
||
_______________________________________________ |