Darkest Hour
Bridge To Solace
Stereochrist
Blood Is Fire

2004.03.23.
Süss Fel Nap

Immáron ötödször látogatott el hozzánk az Darkest Hour nevû, amerikai metal core társulat. Ráadásul most a hivatalos turnéprogramon kívül tudták le ezt a budapesti bulit, amiért képesek voltak 1600 km-t kocsikázni. Állítólag szeretnek nálunk tartózkodni. Mi meg azt szeretjük, hogy minden egyes alkalommal lezúzzák az arcunkat, még ha ez elég közhelyesen és, rendkívül hülyén hangzik is.
Elõttük azonban volt egy kis bemelegítés, amit a hazai Blood Is Fire nyitott. Zenéjük legnagyobb részét a durva metálos hard core képezi, amit dallamos énekkel fûszereznek. Rossznak nem mondanám, de azért még eléggé az út elején járnak. Nem igazán játszották túl magukat, mivel pár szám után levonultak a színpadról a számukra nem megfelelõ hangzás (ezt az énekes mondta) miatt. Igaz, ami igaz, szarul szóltak, de ez még nem ad okot a sértõdésre egy olyan zenekarnak, akik még nem tettek le semmit az asztalra. Ha náluk sokkal nevesebb zenekarok képesek a másfél órás programjukat lejátszani pocsék hangzással (ahogy ezt nagyon sokszor tapasztaljuk), akkor egy most induló együttesnek nem megengedhetõ az ilyen viselkedés. Legalábbis ha a jövõben akarnak valamit kezdeni magukkal, de hát õk tudják.
Valahogy idekeveredett a modernebb felfogású doom-ot játszó Stereochrist is ezen az estén, és ha már itt voltak, akkor lenyomtak egy korrekt bulit. Õk sem voltak a csúcson hangzásilag, de legalább valamelyest javult a helyzet. Ezúton üzenném, a keverõsnek hogy a hangerõt ne egyik pillanatról a másikra emelje 100 decibellel, hanem ha lehet kicsit fokozatosabban. Ettõl eltekintve jók voltak és a színpadi tevékenysége miatt, általam elég gyakran (mindig?) kritizált frontember is kicsit aktívabb volt, mint amikor legutóbb láttam õket. Még a, nagyobbrészt HC-s közönség is meglepõen jól fogadta a nemrég (végre!) megjelent Dead River Blues dalait.
A Bridge To Solace elsõ száma alatt némi tétovázást éreztem a közönség részérõl, de ez olyan volt, mint a vihar elõtti csend. Ugyanis a második, These Maps… gitár intrója után, mintha bomba csapott volna a klubba, olyan mozgás támadt a nézõtéren és a színpadon egyaránt. Sokat õk sem játszottak, de amit elõadtak az egy igen intenzív hard core metal keverék volt. Jobban nem is lehetne az ilyen zenét prezentálni, mint ahogy azt õk teszik. Vendégként megjelent Jakab Zoli (aki egy ízig-vérig frontember) érkezése elõtt, az énekesi poszton kisegítõ, amerikai srác, akinek egy pecsányi színpad sem lett volna elég az õrülten fel alá szaladozásához.
A Darkest Hour érdekes egy zenekar. Mondom ezt azért, mert a lemezen igencsak egysíkú számaikat élõben úgy adják elõ, hogy attól leesik az ember álla. Ez a banda csupán csak szellemiségében, szövegileg tartozik a hard core közegbe, mivel a zenéjük szín tiszta death metal.
Negyed óra, példa értékû átszerelés és beállás (az a hangzás!) után szerény énekes srác bejön, egy kis „Sziasztok! Örülünk, hogy megint itt lehetünk!” szöveg, elsõ szám felkonferál, közönség feje lerepül, és ott is marad. Röviden így foglalható össze egy Darkest Hour koncert. Próbálja ki bárki!
[dg]

Darkest Hour
Bridge To Solace
Stereochrist
Bp, Süss Fel Nap

Az est nálam a Stereochristtal kezdõdött, a Blood Is Fire fellépése túl korainak bizonyult ahhoz, hogy elcsíphessem õket. Legközelebb… A Stereochrist olyan állandó jelleggel lépeget fel Pesten mostanság, hogy szinte már kívülrõl fújom a mûsort. Most nem is annyira koncentráltam rájuk, de jók voltak, mint mindig, bár az énekes Felföldi Peti szuggesztivítása még mindig deficites. Tessék nyugodtan az emberek szemébe nézni! Ha ilyen zenekar lenne mögöttem, én bíza az elsõ sorban állók arcába zúzott fejjel õrjöngenék…
…ahogy azt a Bridge To Solace meg is tette. Már múltkor a Kultiplexben is kiválóan teljesítettek, de a Süsiben talán még egy lapáttal ráraktak a színpadi showra. Jakab Zoli már az elsõ percektõl kezdve mérgesen járkált a deszkákon és késõbb a többiek is csatlakoztak hozzá. Hatalmas pózok jöttek és a színpadról áradó energiafolyam hamar átragadt a publikumra, pokoli mosh vette kezdetét. Az Of Bitterness And Hope hét dala hangzott el, amelyek hasonló õszinteséggel és erõvel dörögtek, mint lemezen. Állítólag a korai BTS bulik nem voltak igazán erõsek, így utólag örülök, hogy csak idén kezdtem el lejárni rájuk. Bridge To Solace rulez!
Az amcsi Darkest Hour pedig szokás szerint lepofozta a fejünket, akár egy bedühödött óriáskenguru. A Hidden Hands Of A Sadist Nation sokkal jobban tetszik, mint elõdje, így különösen örültem, hogy újra nálunk játszik Mike Schleibaum és csapata. A DH lemezek elég sûrûek, nehezen hallgathatóak, viszont élõben a rendkívül energikus elõadásmód miatt sokkal jobban hatnak az olyan dalok, mint a Sadist Nation, az An Epitaph, vagy a Blessing In Tragedy. A relatív zajos hangzás ellenére Ryan Parish halálpontos dobolása biztos alapot nyújtott a riffek és John Henry extatikus éneke számára. A pogózók hada gyorsan elkezdte a lila foltok begyüjtését, kár, hogy néhány lábbal taposó gyökér is becsatlakozott. Nekem a bal vesémet vitte el egy magát biliárdgolyónak hívó dagadék, de hát aki HC koncertre jár, az ugyebár ne panaszkodjon!
A Darkest Hour hosszú ideje szívesen látott vendég nálunk, remélem jönnek még sokszor felénk. A Süsi, mint klub, meg jól vizsgázott nálam, ilyen pár száz fos underground koncerteknek tökéletesen megfelel.
(Hammer World/ Kovács Péter)

back / vissza