STEREOCHRIST
WALL OF SLEEP
Wigwam
2004.02.20.

Ez volt az elsõ alkalom, hogy a két Mood utódbanda egy koncerten lépett fel. Ha eddig nem is vette észre az ember, most rájöhetett, hogy a szétválásnak, ha nem is törvényszerûen, de be kellett következni, hiszen a két zenekar stílusa nem teljesen azonos. Ugyan zenéjük egy tõrõl fakad, de …
… a Stereochrist modernebb megközelítésû, new orleans-i hatású doom zenét játszik. Sajnos az új albumuk, egy banális eltévelyedés folytán nem érkezett meg a koncert napjáig a boltokba, így a legtöbb ember ismeretlenül vágott neki a háromnegyed órás repertoárjuknak. Ami így is bõven élvezhetõnek bizonyult, köszönhetõen a jó hangzásnak (bár egy másik gitár még jól jönne), és a nem túlbonyolított, egybõl ható daloknak. Pláne, hogy még a Down-tól is eljátszották a Bury Me In Smoke-ot (Holdampf Gábor közremûködésével), igaz ráadásként, úgyhogy a hangulatot az õ szempontjukból már hiába dobta meg ez a dal. Az énekesük meg biztos legyalogolt pár km-t a koncert alatt helybennjárással, de a hangja legalább nagyon rendben volt.
… a Wall Of Sleep inkább az õsi doom mellett tette le a voksát. Leginkább Wino (St. Vitus, The Obsessed, The Hidden Hand, stb.) hatását érezni rajtuk, de a mai stoner(nek mondott) vonulattól sem idegenkednek. Rögtön a kezdõ riff egy ilyen „füstölõs” típus volt, de késõbb is felütötte a fejét pár ilyen téma. Mint azt Holdampf Gábortól megtudtuk, ezek a hatások Greff Andrástól származnak, ami nem is csoda, hiszen már a (feloszlott) Convoy-ban is egy markáns stílussal bírt a srác. Sajnáltam volna, ha elvesznek ezek a jellegzetes témái, de szerencsére úgy néz ki, hogy Füleki mester nem nyomja agyon a „fiatalságot” dalszerzés terén. A stoner stílus mellett volt doom (természetesen), punk (ami nem is csoda, ha a Wino hatást nézzük) és laza (Pearl Jam szerû) rock is. Ez utóbbi „a koncert egyik legjobb nótája” címet kapta tõlem.
Annak idején, amikor az interjúkban állandóan a sötét, nagyon lassú, doom zenét emlegették irányadó stílusként, kezdtem egy kicsit aggódni amiatt, hogy élvezhetetlenül vánszorgó, egysíkú dalokat fognak szerezni. Most már nem aggódok.
[dg]

back / vissza

WALL OF SLEEP
STEREOCHRIST
Bp., Wigwam

„Egy koncerten a Mood két utóbandája? Az lesz ám a doom!” – gondolhatta bárki, aki tudja, mi volt a Mood, s ha eljött a Wigwamba (márpedig sokan eljöttek), nem is csalatkozhatott. Nekem legalábbis nem sikerült.
A Stereochrist, amit ugye Koltay Tamás dobos, Hegyi Kolos gitáros-riffmester és Megyesi Balázs basszer mellett Felföldi Péter énekes alkot, a modernebbnek nevezhetõ vonalat viszi tovább. A csapat hamar belejött a mókába, persze az egyre nagyobb szakállat növesztõ Kolos zúzott leginkább. Ellentétként Péter szolgált, aki tökéletesen kiénekelt mindent, amit a lemezen (reméljük, mire ez megjelenik, már tényleg kapható a „kurva finnek” miatt egyre késõ Dead River Blues album!), viszont frontemberként nem alakított túl nagyot. Grunge bandában OK volna, de itt felszabadultabban kellene elõadnia magát. Ez különösen a ráadásban látszott meg, amikor Holdampf Gábor Wall Of Sleep, ex-Mood-énekes is részt vett a Down örökérvényû Bury Me In Smoke-jának mindenkit bemozdító megidézésében. Nyilván ez volt az egyik csúcspont, de különben az összes nóta sütött, ott van bennük a feeling, sõt, valóban van valami nem rossz értelemben veendo magyar ízük is. Legjobban talán, a sok zakatolás közepette, az All Along The River jött be, és a Supersorrow-nak is örültem. A hangulatot nem tüzelte ugyan fel ez a beállós darab, de jó volt rá „lebegni”.
A Wall Of Sleep, ahol a már említett Gábor mellett Füleki Sándor gitáros és Marek Ferenc basszer köszön vissza a Moodból, az ortodox doom vonalat képviseli, sok egyéb ’70-es évekbeli hatással elegyítve, de nem megfeledkezve a kellõ ólomsúlyról sem. Holdampf mester sosem tartozott az énekesek elitjéhez, de hát Ozzyt sem azért szeretjük, mert lenyomja Pavarottit. Viszont igazi szív-lélek típusú frontember, aki teljesen együtt él a zenével. Sanyi és a Convoy-ból jött Greff András szintén átéléssel nyomatták a feelingtõl dagadozó riffeket és szólókat. Feri kis sapkájában, szemüvegével és persze tudásával simán beférne valami entellektüel jazz bandbe, de ahogy hangszere dörmögött, arra csakis a doom a helyes jelzõ. Szása, szintén nem kihívóan fémharcos küllemû dobos pedig szintén odarakta a magáét-hogy élvezi a dolgot, azt számos állvadobolása is bizonyította. Az akkor még csak pár napja megjelent, így a közönség számára jobbára ismeretlen Slow But Not Dead albumról az instru tétel kivételével mindent elõadtak, kezdve a Far Away From Sunrise-tól a két ultrasúlyos doom Ornaments Of Heaven-ön és az I Sleep-en, az állítólag Fürgerókalábak-hatására írt, valóban punkos That’s Why-on át az olyan, dallamosabb nótákig, mint a februári CD-válogatásunkon szereplo Soil. Jó, hát ha Gábor külön figyelmezteti az embert, hogy az Inside Garden jön, akkor persze nem is mondhat mást, mint, hogy az tetszett a legjobban, he-he. De tényleg olyan jó az a szám, aminek egyes témáit, mint felvilágosított a csapat, már a Pearl Jam is a Led Zeppelintõl nyúlta, he-he! Hogy melyik dal lesz a WOS-nál az a himnusz, ami a Moodnál a Burning Slow volt, azt most még nem tudom megmondani, de az Overlook The All EP-rol elõvett két nóta (Hands Of Dust, Life, Lies, Low) kb. hasonló hatásfokon mûködött, mint a klasszikus Mood – tételek. És persze a ráadás Obsessed – feldolgozás (Streetside) sem volt elhanyagolható. Kétségtelen, hogy a Wall zenéjét még annyira sem könnyû befogadni, mint a Stereochristét, már ha az ember még nem hallott ilyet. De olyasmit képviselnek, ami nagyon kiveszni látszik mai világunkból – és akik megcsömörlöttek mindattól, ami manapság megy, azoknak nagyon sokat adhat. Nem politikai értelemben, egyszerûen emberileg.
Uzseka Norbert
(MHH No. 163.)

back / vissza