2005 April 2.
Zeke, Stereochrist, Polly Is Dead
2005. február 27., Budapest, Kultiplex
- Tompi -

Nagyon nem bánnám, ha minden vasárnap este Budapesten portyázna valami rock n’ roll banda. Február közepén ugye itt volt Steven Adler és csapata, aki persze teljesen más irányból közelítik meg a nevezett a stílust, mint a Kultiplexet lerohanó Zeke, de a rock n’ roll kétségtelenül ott van mindkét gárda játékában. Szerencsére párhuzamot lehet vonni a két este közönsége között is, hiszen a Zeke rajongói is bebizonyították, hogy a „rock n’ roll az vasárnap este is rock n’ roll”

Ha valakinek a seattle-i suttyók nem szolgáltak volna erre elég bizonyítékot, hát azoknak ott volt két remek magyar formáció, név szerint a Polly Is Dead és a Stereochrist. (A Deadbeats elmaradt.) Idõrendi sorrendben haladva a Polly Is Dead fellépésével kezdeném. Annak ellenére, hogy muzsikájukat szolid bólogatással fogadta a közönség egy nagyszerû kis koncertet rittyentettek. A megszólalásuk a hely hagyományaihoz méltón kiváló volt, így rendesen meg tudtak dörreni a helyenként alaposan belassult, stoneres témáik. A zenekar alapítás elsõ tézisét, (miszerint: Végy egy jó dobost!) maximálisan elsajátították Pollyék, Szûcs Péter személyében egy igazi rock-dobosuk van. Nem csak megjelenésében, ( a buli nagy részét egy Entombed felvarrós farmerdzsekiben kalapálta végig) hanem laza és ízes játékában is ízig-vérig rock. Amikor pedig húrszakadás sújtotta a zenekart, egy rögtönzött kis bemutatót is tartott. Kitettek magukért a többiek is, különösen a tekintélyes méretû rasztákkal rendelkezo Kiss Barnabás volt igazán súlyos látvány, ahogyan végig bólogatta a bulit. (Már amikor nem a húrjait cserélte.) Dalaik közül a klipesített Kincs és az új My Private Journey címre keresztelt nóta tetszett a legjobban, de klassz volt a könyökbõl elpumpált Fu Manchu-féle Evil Eye is. Rendben van egyébként minden számuk, egyedül egy igazi frontember, és egy markáns hang hiányzott a csapat élérõl. Mert akkor a jó dalaikból kiváló válna.

Rám nézve óriási szégyen, hogy az egyik kedvenc magyar zenekaromat csak most láttam eloször a frontember- és dobos-váltás óta. (Mea culpa.) Nos, aki hozzám hasonlóan hiányolta az energiát Felföldi Péter elõadásából, az igazán lelkesedni fog ha meglátja a csapatot Makó Dáviddal az élén. Benne megvan az a jó értelemben vett „állat”, amitõl a Stereochrist igazán arcba mászó tud lenni. Énekstílusa is más, mint Felföldié volt, a grunge beütésû dallamok gyakorlatilag teljesen eltûntek, vannak helyette izomból préselt üvöltések, és egy nagy adag spiritusz is. Az említett erõ mellett a hangzás is Kolosékkal volt, így az egész bulit egy középtempóban dohogó gõzmozdonyhoz tudnám hasonlítani, ahol gõz helyett az olyan nóták szolgáltatták a hajtóerõt, mint a Mind Ammo, a Hologram Man, a Christ Was An Angry Man, vagy az All Along The River. Ha jól emlékszem a Supersorrow kivételével az összes Dead River Blues nóta elhangzott, nem is tudnék közülük egyet sem kiemelni. Ezeken kívül hallhattunk még két teljesen új nótát, amelyek közül az Awaken akár az elõzõ lemezen is szerepelhetett volna, tipikusan az a fajta dal, amelyet igazán jól esik széles terpeszben léggitározni. A másik (This Is New Life címmel) egy kimért, fájdalmasan hömpölygõ tétel, nagyjából a Crowbar, és a korai Cathedral nyomdokain. És ha már a kimért, fájdalmasan hömpölygõ tételeknél tartunk, befejezésnek mi más is jöhetett volna, mint a minden idõk legzsírosabb riffjével felvértezett Bury Me In Smoke a Downtól. Ehhez csak annyit fûznék hozzá, hogy egy gitárral sem sikerült elrontaniuk...

A Zeke fellépésének méltatása elõtt hadd mutassam be röviden ennek a négy anyaszomorítónak a felszerelését. Kezdeném Donny Paycheck lila színû, flitteres dobcuccával, amely írd és mond öt darabból állt, és olyan régi volt, hogy talán még Lee Kerslake is játszott rajta fénykorában, ami fényévekkel ezelott volt. Blind Marky Felchtone gitárja pedig mindenhol kopott volt, az embernek az volt az érzése, hogy a matricák azt a célt szolgálják, hogy a jó öreg hangszer ne essen atomjaira. Erre szokás azt mondani, hogy a festék tartja össze, de az sem volt sok az eredetileg fekete (?) Les Paulon. A Camarosmithben is megfordult gitárosnak, pedig egyenként voltak felcsavarozva az effektpedáljai egy körülbelül öt centi vastagságú rétegelt-lemezre. Az erõsítõk pedig természetesen Marshallok voltak. (Szentségtörésnek is tartom, ha a rock n’ rollt más cuccon játsszák.) Ebbõl gondolom már sejthetõ, hogy nem adott valami hosszú koncertet ez a négy, több ezer wattal startoló Dean Moriarty. Jó negyven percig lovagoltak a decibeleken, amelyekbõl kijutott bõven nekünk is, nekik is, nem csodálkoznék, ha hamarosan kiadnának egy albumot Songs For The Deaf Part II. címmel. Apróbb gikszerek azért akadtak a hangzással, amelyet Donny a dob kontrolokban vélt felfedezni. A Zeke zenéjéhez illõ egyszerûséggel oldotta meg a problémát, kikapcsoltatta az egészet, úgy ahogy van! A kurta, ám annál töményebb musor szerkezete is igen kiszámítható volt, jöttek hármasával-négyesével a gyors dalok, mint a Hammer például, ezeket az olyan lazábbra vett darabok követték, mint a Twisted (On My ’69).
Ezután persze újra felpörgött a motor, amit a nagyérdemû vagy pogózással fogadott, vagy már maga alá is képzelt egy lowrider Harley-t, és már nyomta is neki a gázt. Ez a fajta spontaneitás jellemezte a kvartettet is, konferansz alig volt, többnyire egy érthetetlen dadogással kevert dörmögést vezetett elo Marky Felchtone, egyedül a Resurection motoros klub kapott egy nótát, a Stereochrist pedig egy amolyan igazi zeke-s dicséretet. Volt még egy igen érdekes közönséghergelõ jelenet is, amikor is Donny a dobszékére állva megmutatta tekintélyes méretu sörhasát, közben folyamatosan szórva az ördögvillákat, és nyújtogatva a nyelvét. Nevetni már nem hagyott sok idõt, mert egy pillanat alatt máris csukott szemmel csépelte elnyûhetetlennek látszó szerelését, a többiek már reszelték is a húrokat. Akkor eszméltünk csak, amikor már a mikrofonokat és az erõsítõket láttuk a színpadon. Romantikusnak hangzana, ha most azt mondanám, hogy vadnyugati hõsökhöz hasonlóan, egy újabb város felé vették az irányt, de az igazság az, hogy a Kultiplex bárpultjáig kalandoztak csak.

back / vissza