StereoChrist
Live Like A Man (Die As A God)
(PsycheDOOMelic/HMP)

Bõ két év telt el a Dead River Blues címmel megjelent elsõ Stereochrist album óta, és a gárda fele lecserélõdött közben. A Moodból jött Hegyi Kolos gitáros és Megyesi Balázs basszer maradt, de ma már Kludovácz Csaba a dobos, és Makó Dávid az énekes. Személyük sok változást hozott, ám nem a zenei irányban.
Elsõre meglepi az embert az album, mivel baromi nyersen, a '70-es éveket idézõen szól. Merthogy egy mobilstúdió segítségével, zsír élõben vették fel. Ám ha megszokod, rá is jössz, hogy tökéletesen illik ez a sound ehhez a zenéhez. Ami pedig leginkább doom, stoner és southern elemek keverékeként leírható rock/metal. Fõleg olyan bandákhoz hasonlítható, mint a Down, a C.O.C., a Trouble, a Black Sabbath, vagy itt-ott a Crowbar. Dávid éneke-üvöltése leginkább Phil Anselmo-ra emlékeztet, óriási erõ van a torkában, de dallamosabb, finomabb dolgokra is képes, amikbõl azért nem bántam volna, ha egy kicsit több van. De persze a zenében is a súlyos, vaskos riffek vannak túlsúlyban, amikhez pont ez a brutkó, de legkevésbé sem öncélú vokalizálás illik.
A Vox Christi intrót követõ Destroying Ruins a címhez illõ pusztítóbb középtempós téma, amit a gyorsabb, pörgõsebb Getting Over 7 Years követ. Hamar kiderül, hogy a ritmusszekció mennyire jó dolgokat hoz, és a zene még akkor sem üresedik ki, amikor Kolos szólózik. Neki amúgy igen jellegzetes témái vannak, már a Mood-ban is ugyanezt az ízes, egyszerre mázsás és érzelemteli játékot prokukálta. Mondjuk az Eyes Burnt Out-ban egy fenyegetõ, Slayer-es riffet is bedob, de ez sem meglepõ, hisz régi Slayer fan a csóka. Amúgy ebben a dalban egy Crowbar-szerû bánat-téma is felbukkan, amit szintén nehéz volna nem szeretnem. A jó húzós, bólogatós verzét és lassú refrént felvonultató Swamp Inside-ra a tartalmas jelzõt találom a legmegfelelõbbnek - annyira természetes, mégis olyan dús és sûrû ez a zene! Az Awakening-nél viszont már úgy érzem, néha kevesebb váltás, kiállás jobb lenne, hiszen megakasztják a dalban rejlõ húzást. A Good Old Way csuda finoman, talán még némi country hatással is megfûszerezve indul (távolról a Dawn Stone The Crow címû örökzöldjére hajaz), ám utóbb besúlyosodik. A Ghosts Of A Culture's Pride-ban hallani a lemez egyik legjobb refrénjét, a címadó meg alighanem a legdurvább tétel. A Chemically Ruled gyorsabb, zakatolós darab, szinte heavy metal-os refrénnel, majd jön a Ride Blind, ami újabb színeit mutatja a Stereochrist-nak. Finomabb, lazább dal, szinte népdalosan szomorú, ill. a már-már blues-ba hajló szólóval. Szeretem. S az albumot a Bury Me In Smoke zárja, a Down klasszikusa a '95-ös NOLA-ról amit koncerteken is játszanak Kolosék. Jó, hogy felpakolták ide, hagy szokják a késõbb érkezettek!
Érdekes anyag ez, hiszen elsõre kicsit tüskés, nehéz, de ha beleásod magad, kiderül, mennyire változatos. Ott van benne a feeling, az erõ, az okosságok és a dallamok, ráadásul élõben is király a banda. Remélem, hogy mind külföldön, mind idehaza sokan megértik majd, mirõl is van itten szó!

Uzseka Norbert

vissza/back