STEREOCHRIST: LIVE LIKE A MAN (DIE AS A GOD)
PsycheDoomelic/Nail

Igazi sufni-tuning módszerrel készült a Stereochrist második lemeze, melyet 6 nap alatt vettek fel a próbatermükben (a borító meg másfél nap munka volt, hehe, amúgy egy gargoyle van a borítón, ha valakit érdekel, és éloben is meg szeretné tekinteni, látogasson el Portugáliába). A végeredményként kapott bika hangzáshoz persze kellett egy kiváló hangmérnök, Hidasi Barna személyében, aki a körülményekhez képest igen ütos hangzást kreált, ráadásul szerencsére nem pontosítgatta ki a felvételt (és kivételesen azt mondom, ez most így van rendjén), benne maradtak a félrenyúlások, apró hamisságok, de épp ezért élo, lélegzo ez a majd’ ötven perc.

Mindig nehéz helyzetben van egy zenekar, ha két album között énekest kell váltaniuk, sokan nem is jönnek ki túl jól az ilyen helyzetbol, de úgy gondolom, a Stereochrist sokkal kerekebbé, egységesebbé vált Makó Dávid csatlakozásával, és nem kevésbé Kludovácz Csaba (dob) játékával.
Érdekes módon az az érzésem, mintha nem az új tagok igazodtak volna az addigi zenéhez, hanem a Stereochrist addigi stílusa idomult volna hozzájuk, illetve valahol középen találkoztak.

Sokan rásütötték eddig a Stereochristra, hogy stoner, nos, el kell keserítsem a stoner rajongókat: ez sokkal inkább metal, mint fuszagú nyavalygás. Persze a gyökerek még mindig a Sabbath-hoz – vagyis inkább már a texasi súlyos mocsárzenékhez igazodnak, és ezt az elso dalban (Destroying Ruins) jól be is mutatják. Dávid torkában benne rejtozik kompletten Amerika, érezni rajta, hogy igazi ösztönös zenész, és az összes hajlítást a spontán akarat hajtotta a helyére. És ez így van jól. El sem merem képzelni, tíz év múlva mi fog kiszakadni a torkából.

A kettes nóta alaposan fel is pörgeti a kedélyeket, a Getting Over Seven Years számomra a Tökéletes Klipnóta, rövid, ütos és benne van a csapat lényege. A Good Old Way is a kedvenceim közé tartozik, mely akusztikus gitárral kezdodik, lassan bontakozik ki, a refrén része meg kimondottan hátborzongató: elemi oserot birtokol. A lemez egyik legkomolyabb szerzeménye, sot, elmondható, hogy a Stereochrist eddigi legkomolyabb szerzeménye, nagyszínpadra való, sokezres tömeg elé.

A címadó dal elott pedig maga Dimebag köszönti a hallgatókat, méghozzá az élet értelmével. Maga a dal is errol szól – meg valahol az egész lemez, Dávid érett szövegei a zene szerves részét képezik.
Persze akadnak komótosabb, doomosabb szerzemények, de hát kell a negyven felé közeledo doomstereknek is szükséges egy kis piheno.

A Chemically Ruled az a dal a lemezrol, amivel valahogy nem tudtam megbarátkozni, ezt nem érzem olyan kereknek, mint a többit, pedig a végén a szólórésznél megvillan egy kis motorozós, szabadság-feeling. Néhány nótánál még megvolt bennem ez az érzés, hogy alaposan horzsol, de utána egy pici hiányérzet mégis bennem maradt, nehézkesen idéztem fel belolük bármit. (Igen, az a fránya fogósság.)
Érdekes módon a Ride Blindnál meg pont az ugrott be, hogy egy dúsan áthangszerelt akusztikus átiratban sokkal nagyobbat ütne az egész.

A záró dal a Down Bury Me In Smoke-ja, amit meg sem próbáltak átírni (bár teljesen felesleges és morbid lenne ezt a dalt másképp eljátszani azt hiszem), csak eltolják, ahogy ok érzik. Sokan megkérdojelezik van-e értelme ennek így itt a lemez végén, de talán a tisztelgésen kívül valahogy ez a dal az, ami a leheto legtökéletesebb formában kifejezi, hogy ez a fajta stílus, zenei világ igazából mirol szól, milyen érzéseket adhat. Akire önkéntelenül nem szakad rá ilyenkor, hogy ökölbe szorított kézzel, megfeszült inakkal, komoran bólogasson, nos... az nyilván rózsaszín felhocskék között élte eddig az életét.

Sokan mondták már, hogy mocsárszagú ez a zene, és tényleg valahol ez jellemzi a legjobban oket (még fotózáskor is bezavaródtak a srácok a dzsindzsába, hehe), mindamellett Életet és Érzéseket tartalmaz a szokásosnál nagyobb dózisban.

megjelenés:
2006
pontszám:
9/10
szerzo:
Bátky-Valentin Szilvia
online: 2006. október

vissza/back